Az antiszemitizmus (szó szerint: zsidóellenesség) rendkívül bonyolult jelenség, mely mint fogalom több különféle szellemi áramlatot – hitet, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt és ezeknek alapjait – foglalja össze. Az antiszemitizmus követőjét antiszemitának nevezzük.
Története
Az ókorban
Az antiszemitizmus már az ókorban megjelent Babilóniában, Egyiptomban, és a Római Birodalomban. Ennek egyik lehetséges oka, hogy a zsidók magukat „választott népnek” tartva mindig elkülönültek környezetüktől, másrészt mind a politeista, mint az ateista jellegű, „felvilágosult” filozófiai áramlatokat (sztoicizmus) követő rómaiak és görögök lenézték az izraelitákat egyistenhitük és vallási elkülönülésük miatt.
Sokszor fontos tényezőt jelentett a politika, mint pl. Egyiptomban. "Nincs olyan íjász, aki barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne papirusznádat egy hegyre?" - mondja Szinuhe története a Deltában lakó héberekről. Az egyiptomiak idegengyűlöletének egyik fő oka, hogy a zsidók (az akkori közvélekedés szerint legalábbis) rokonai voltak az egyiptomot megszálló hükszósz népességnek, és életmódjuk is sokban hasonló volt. Az állott Hnum kosisten főszentélye, s nyilván felháborító volt számukra a bárányok megölése a peszah ünnepen. Valóban különösegyiptomi ellenérzések nevezetes megnyilvánulása volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom elpusztítása. Az itteni kolónia létrejötte valószínűleg összefüggésben áll Jeruzsálem [i.e.] 586-os elfoglalásával, mely után a zsidók tömegesen menekültek Egyiptomba. Egy részükből katonai határőrtelepet alakítotak ki a XXVI. dinasztia királyai, s ezek leszármazottai tovább szolgáltak a perzsa uralom alatt is.
A zsidók templomot is építettek maguknak, de a hosszú ideig idegen, sokistenhitű környezetben élő közösség vallási nézetei erősen eltértek a tiszta monoteizmusra törekvő jeruzsálemi kultusztól. Őseik istene, Yahu, mellett egyéb isteneket is tiszteltek, Bethelt, Asimot, Anatot és Heremet. Az egyiptomiak két okból is gyűlölték őket, egyrészt mert a perzsa hatóságokat szolgálták [NB: Egyiptom ekkor perzsa megszállás alatt volt], másrészt Elephantiné szigetén helyzet alakult ki, hogy a kis sziget egyik templomában istenként tisztelt állatot a szomszéd településen tömegesen fogyasztották.”
(forrás: Kákosy László: „Az ókori Egyiptom története és kultúrája” c. művéből; Osiris Kiadó, Budapest, 1998.)
Mivel hozzávetőleg a mai Izrael akkori területe (Júdea délen, Galilea északon) római uralom alatt állt, a nacionalista és szeparatista, általában fanatikus zsidó szervezetek és szekták (lásd, például: zelóták) melegágyává vált. A vallási villongásokat a politikai tényezők jelentősen fölerősítették, ami végül a jeruzsálemi nagytemplom elpusztításához vezetett Kr. u. 70-ben. Ennek ellenére vallási alapú, hivatalos szervek által kezdeményezett, pogromszerű zsidóüldözés ritkán valósult meg a Római Birodalomban, sőt, a rómaiak a görög-zsidó villongásokat is igyekeztek normális mederbe terelni.
A középkorban
A középkori világkép központi elemének, a kereszténységnek egyik alapja a zsidó vallás volt. Ugyanakkor az új és a régi vallás közötti szellemi-logikai kapcsolatok jelentős ellentmondásokat rejtettek magukban. A kereszténység szent könyve, a Biblia ószövetségi részében a zsidók mint Isten kiválasztott népe szerepeltek, és a kereszténység központi alakja, Jézus, születése tekintetében maga is zsidó volt. Ugyanakkor az Újszövetség világosan dokumentálta, hogy az „ortodox” zsidók, vallási vezetőik többségének irányítása mellett, üldözték és megölték a korai a keresztényeket - magát Jézust, a keresztény tanok szerinti Messiást is - és ellenségei voltak az új vallásnak (Szent István vértanú, Szent Pál története).
Mindez hivatkozási alapot adott ama középkori és a zsidókat hátrányos színben feltüntető nézetnek, miszerint az „ortodox” hit mellett makacsul kitartó, Jézust álprófétának hívő és így elítélését az izraelita vallás tanai szerint helyénvalónak tartó zsidók voltaképp egy politikai, s mi több, szakrális színezetű gyilkosságban - az Isten Fia megölésében - vállalják megátalkodott módon az utólagos bűnrészességet.
Ennek még durvább, s explicite antiszemitizmusnak nevezhető formája volt az a középkori nézet, miszerint a zsidók kollektívan (esetleg, utódaikban is) bűnösök Jézus Krisztus megfeszítéséért. E nézet ráadásul a Biblia tartalmával is alátámasztható: Jézus elítélésekor a zsidó főpapok Máté Evangéliuma (27. bekezdés 25. sor) szerint ugyanis azt kiáltják a „kezeit mosó” Pilátusnak: „Vére rajtunk és fiainkon” A zsidókat a keresztény társadalom ezért kiközösítette magából, elkülönített városnegyedekbe (gettókba) kényszerítette őket, a keresztény egyház és az államhatalom pedig időnként (ekkoriban főként nyugaton) pogromokat (erőszakos, gyilkosságig fajuló cselekményeket, üldözést) hajtott végre ellenük. A vallási alapú antiszemitizmus kisebb mértékben bár, de a mai napig fennmaradt, s nevezhetjük – megkülönböztetésül – antijudaizmusnak. A polgári forradalmak és a nemzeti ébredés korában (19. század első fele), kivált Kelet-Közép-Európa térségében megjelent a kulturális alapú antiszemitizmus, amely a zsidó kulturális hatást kívánta száműzni a nemzeti kultúrákból.
Az újkorban (a francia forradalomtól az első világháborúig)
Az antiszemitizmus kifejezést 1860-ban használta először Moritz Steinschneider zsidó tudós (Leopold Zunzcal együtt a modern zsidó tudomány alapítója), mikor Ernest Renan francia történész és filológus „antiszemita előítéleteiről” beszélt. A kifejezés 1865-ben már szerepelt a porosz nagylexikonban. 1873-ban használta először Wilhelm Marr újságíró (1819-1904) az antiszemitizmus kifejezést a zsidógyűlölet helyett, mikor áltudományos módon próbálta alátámasztani a zsidók iránti ellenségességét.
A 19. század második felétől az antiszemitizmus – Houston Chamberlain filozófiájában először – faji (biológiai-genetikai) jelleget öltött: „Endlösung der Judenfrage” (1899). A periférikus társadalmakban kialakult hatása elsősorban ezen társadalmaknak a polgárosodásban történt megkésettségére vezethető vissza, ennek a megkésettségnek a jele. (A zsidóság itt kisajátította azokat a pozíciókat – pénzügyletek, hitélet, kereskedelem, szabad foglalkozású értelmiségi pályák területén –, amelyeket Nyugaton a polgárság sajátított ki magának. Azontúl az etnikailag kevert társadalmakban a zsidóság megfelelt az „ideális kisebbség” szerepére, valamint a forradalmaktól rettegő polgárság körében szinonimmá vált a szocialista forradalom a szocialista ill. kommunista pártok fogalmával, hiszen azok vezetésében valóban felülprezentált volt a zsidóság).
A két világháború között
Az antiszemitizmust a huszadik század első felében berendezkedő totális diktatúrák (úgy a náci, mint a sztálini) és diktatórikus vonású kelet-közép-európai rendszerek nyíltan vagy burkoltabban hivatalos politikájuk elemévé tették, ami felerősítette a társadalom meglévő antiszemita hajlandóságát.
Az antiszemitizmus a két világháború között főleg a vesztes Központi Hatalmak területén erősödött fel,de a jelenség nem volt ismeretlen Franciaországban vagy Olaszországban sem.
A nácik szerint a zsidók genetikai állományuk alapján alsóbbrendű faj, mely beszennyezi a tiszta árja génállományt (ld. még eugenika). A kommunisták pedig a zsidókban sokszor a pénzes-tőkés kispolgárság, vagyis a munkásosztály ellensége egyik képviselőjét látták, azon kívül, hogy a zsidó vallásban a szélsőségesen vallásellenes kommunizmus természetesen ideológiai ellenfelet is látott. Az antiszemitizmus a több millió zsidó életét követelő holokausztban csúcsosodott ki a II. világháború idején.
A II. világháború után, napjainkig
Az antiszemitizmus a II. világháború után sem szűnt meg létezni. A II. világháború utáni rövid demokratikus államformát követően Közép- és Kelet-Európában (Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában) a Szovjetunió erőszakkal bevezette a szocialista államformát. Eszközül a kommunista pártokban tevékenykedő nagyszámú zsidót is felhasználta. Az államforma erőszakos megváltoztatásának folyamata az után indult meg erőteljesen, miután a Szovjetunió kifejlesztette saját atombombáját, így már nem félt a Nyugat megtorlásától. A Magyarországon berendezkedő kommunista hatalom vezető személyiségei zsidók voltak: Rákosi Mátyás a párt első titkára, Gerő Ernő, Révay József, Péter Gábor (az ÁVÓ, később ÁVH vezetője), Farkas Vladimir stb. A kommunista állam által vezetett megtorlások jelentős részben az ő nevükhöz fűződnek.
Említésre méltó még, hogy 1953 után a Szovjetunióban, Sztálin hatalmának alkonyán elindult egy ún. zsidótlanítási folyamat, amelynek csúcsa a „fehérköpenyes gyilkosok pere” volt. E folyamat egyik mellékfejleményeként, Moszkva parancsára, Magyarországon is eltávolítottak a hatalomból néhány zsidó kommunista vezetőt (lásd: Péter Gábor letartóztatása, majd bebörtönzése, vagy a Rajk-per).
A poszt-sztálini szovjet pártvezetés 1953. június 13.-án Moszkvába rendelte a magyar pártvezetést. Erről, többek között, így ír Rákosi Mátyás: „Minden különösebb indoklás nélkül közölték, hogy szükségesnek tartják, hogy az a központi vezetőségi ülés, amely a megbeszélés tartalmát határozatba iktatja, mondja ki, hogy eddig a pártban a zsidók elnyomták a nem zsidókat. A mi delegációnk ekkor már annyira demoralizálva volt, hogy ez ellen a javaslat ellen egyetlen szó sem emelkedett. Annak dacára, hogy azt is közölték velünk, hogy a határozatokat, a nagyobb nyomaték kedvéért, az eddigi gyakorlattól eltérően kiáltvány formájában közöljék a magyar néppel.”
Ezzel magyarázható, hogy Magyarországon előtérbe kerülhettek a „nemzeti” kommunisták (lásd Nagy Imre rövid miniszterelnöksége 1953-54-ben), de a hatalmához ragaszkodó kommunista elit merevsége miatt hamarosan kitört az 1956-os magyar forradalom, amely alatt szintén tapasztalható volt némi halovány antiszemitizmus, de ennek Nagy Imre és társai elejét vették.
Másrészt a II. világháború után hatalmas méreteket öltött a zsidóság kivándorlása az akkor még brit fennhatóság alatt lévő Palesztinába (modernkori exodus).
1948-ban az ENSZ határozata alapján Palesztina területén egy zsidó és egy arab államnak kellett volna létrejönnie. Ezt a felosztást a zsidók elfogadták és így megalakult Izrael Állam, az arabok azonban elutasították és öt arab állam azonnal megtámadta az éppen kikiáltott Izraelt. Ez volt az első arab-izraeli háború. Az arab-izraeli szembenállás a későbbiekben is folytatódott – 1956-ban (Szuezi válság), 1967-ben (hatnapos háború), 1973-ban (Jom Kippur-i háború), és 1981-ben (libanoni háború).
Emiatt az antiszemitizmus igen erős a muzulmán államokban.
